Cicával nemrég megbeszéltük életünket, és megállapítottuk, hogy jobb, ha külön költözünk. Nincs már meg az a lángolás, szenvedély, ami korábban megvolt. Igaz, nem most múlt el, hanem régebben, fokozatosan. Jöttek a jelek; volt, amit észrevettünk, és volt, amit nem. Néha megbeszéltük, hogy ez nem jó, de nem változott semmi. És most jutottunk el oda, hogy ez már zavaró. Zavaró így élni együtt, hogy minden összeköt minket, csak éppen az nem, aminek a leginkább kellene.
Külön költözünk, és majd meglátjuk....
4 megjegyzés:
hm...
hát végül így alakult? Sajnálom, tényleg drukkoltam nektek.
Az, ami Nekem a leginkább, az a "minden összeköt" + ami Neked a "leginkább kellene" az nekem is, de NEM leginkább, csak egyszerűen kellene! = valamit nem elég elvárni, akarni, hanem "laginkább" csinálni kell!
Az akarás és elvárás önmagában és hosszútávon = felértékelődött, gátló szorongás!
Én még várok a "majd meglátjuk"-ra.
Kevesebb elvárás és szorongás nélkül talán sokkal jobban megy.
Néhány nap külön, segíthet. (Persze csak ha néhány nap marad, és mind a ketten szeretnétek még valamit...)
Megjegyzés küldése