Ma hajnalban meghalt a nagymamám.
2004/09/26
2004/09/24
[személyes] az angol nyelvtudásomról
Előre leszögezném: nem tudok olyan jól angolul, mint szeretnék, sok hibát követek el, a nyelvtan nem az erősségem és a kiejtésem is elég pocsék - ezzel szemben viszonylag széles a szókincsem. Valószínűleg azért, mert soha nem tartottam az előbbieket olyan fontosnak: arra koncentráltam, hogy megértsem azt, amit mondanak nekem, vagy olvasok, és többé-kevésbé érthetően tudjam kifejezni magam. A stílust, a tökéletes kiejtést nem tartottam fontosnak, akkora "hozzáadott értéket" nem jelentett volna számomra, mint amennyi energiát bele kellett volna fektetnem. Annál is inkább, mert minimális energiát fektettem a nyelvtanulásba, nekem elég volt annyi, amennyi ragadt rám (jelzem, kifejezetten lusta vagyok) - 1990 nyarán naponta egy-két órát fordítottam arra, hogy a nyelvtant megpróbáljam tisztába tenni, ezen kívül pedig bejártam a suliban az órákra. Soha még egy napot sem tartózkodtam angol nyelvterületen, nem vettem egyetlenegy különórát, nem hallgattam kazettákat, nem vettem magamnak külön nyelvkönyveket, stb.
Ellenben 1990-92 között volt egy nagyon jó tanárom, egy fiatal amerikai srác, akinek a nyelvtanítási felfogása nagyon tetszett: soha senkit nem javított ki órán, inkább beszélgetett velünk, és nagyon mókás szituációs játékokat játszottunk, így sikerült neki minket szóra bírni. Én elég sokat beszélgettem vele órákon kívül is, együtt buszoztunk, amikor ment a csajához, így hetente 1-2 órát dumcsiztunk, rengeteget hülyéskedtünk. Az elején iszonyat nehéz volt megszólalnom, de egy-két hónap után eltűnt belőlem az a gátlás, hogy "úristen, de gáz, hogy nem tudok helyesen beszélni", és ahogy egyre kevésbé figyeltem arra, hogy ne kövessek el hibákat, úgy kezdtem egyre helyesebben, választékosabban, folyékonyabban fogalmazni. Ha nincs Kele Marsters, talán soha nem mertem volna angolul megszólalni. És ezzel a minimális energia-befektetéssel jutottam el oda, hogy annyira tudok angolul, mint most.
Egyébként a TOEFL vizsgám 270 pontos lett (ha jól tudom, 300 a maximum?), a GMAT vizsgám pedig (ez egy olyan angol nyelvű matematikai, logikai, szövegértelmezési, meg egyéb ilyen készségeket mérő teszt, amely Amerikában az ottani MBA-tanulmányok folytatásához kell) 710 pont - a maximális 800-ból (Az MBA pedig a Master of Business Administration rövidítése, magyarul egészen egyszerűen menedzsment-képzést jelent: stratégiai menedzsment, humán erőforrás menedzsment, technológia menedzsment, pénzügyi menedzsment, termelés menedzsment, marketing menedzsment, meg ilyenek). Gondolom sok embernek nem mond ez túl sokat, akkor elmesélem: az MBA-hallgatók átlagos GMAT-pontszáma a University of California Berkeley-n, annak a Haas Business School-jában volt a legmagasabb tavaly (vagy tavalyelőtt) az egész világon: 703 pont. A Harvard Business School-on, a Wharton-on, az MIT-n, a Tuck-on meg egy csomó más, jónevű intézményen ennél alacsonyabb. Megjegyzem, a GMAT-értékelésnél azt is megírták, hogy abból a hozzávetőleg egy millió emberből, akik eddig megcsinálták a tesztet, kb. 5% ért el jobb, 95% gyengébb eredményt. Szóval nem én vagyok a nagy májer, van pár millió ember, aki nálam jobban beszél angolul. De nekem - egyelőre - elég az, hogy az angol tudásom van olyan, hogy ezzel nyugodtan mehetek a Harvardra, tökéletesen megérteném az ottani előadókat és el tudnám végezni a tanulmányaimat angolul. Pláne ahhoz képest elég, hogy mennyi energiát fektettem bele.
Soha nem azért akartam megtanulni egy idegen nyelvet, hogy tökéletesen tudjam, hanem hogy érthetően tudjak kommunikálni rajta. Én a saját szakmámat akarom nagyon jól tudni, abban akarok igazán jó lenni; a nyelv számomra csak egy kommunikációs eszköz. Tudjak annyira angolul, hogy el tudjak beszélgetni ezen a nyelven az élet dolgairól, a szakmámról, meg ilyenekről, és nekem fontosabb az, hogy mit mondok, mint az, hogy hogyan.
Akit zavar, hogy nem tökéletes az angol tudásom, ne olvassa a blogomat; írjon egy sajátot, és legyen boldog vele. Leírtam ide is, az angol verzióba is, hogy bocs, de nem tudok igazán jól angolul. Súlyos önértékelési problémákat tudok csak feltételezni arról a személyről, aki utána ilyeneket ír - angol nyelvtanár létére, különös pedagógiai érzékről téve tanúbizonyságot - hogy sírva könyörög, hogy angolul tényleg csak akkor írjak, ha biztos vagyok a tudásomban, és hogy erre nincs mentség, és hogy egyszer az életben képes volnék-e azt mondani, hogy "igen, ezt elbasztam", és nem mindig eszmefuttatásokkal magyarázkodni?! Nos, képes vagyok, külön neked, ha ez boldoggá tesz: Igen, bazmeg, ezt kurvára elbasztam! A so után vesszőt tettem, a said után is simple past-ot használtam, és egy mondaton belül a simple past-ok sorjázása valóban borzasztó. Csak reménykedni tudok abban, hogy senki sem a blogomból akar megtanulni angolul, a fiatal generáció angol tudását nem teszem javíthatatlanul tönkre, és hogy azért az emberiség túléli, nem ettől fog a nemzetközi helyzet fokozódni, és nem emiatt fog holnap többe kerülni a kenyér. Neked meg bazzeg, majd írok románul blogot, abba kössél bele!
És kihozod belőlem a rosszindulatú gecit, de nézd már meg miket írtál nekem július 19-én... "A vélemények arra jók, hogy elgondolkodjon rajta az ember fia", meg "csak addig a pontig érdekel mások véleménye, amíg azok neked tetszőek", illetve "Nem hinném, hogy valaha is olyan vélemények tudnak születni rólad - bárki is mondja azt - , amik valóban arra sarkallnának, hogy igazán elgondolkodj rajtuk." Ungarische Sprache schwere Sprache?
Mi a bajod, mit akarsz tőlem? Miért foglalkozol annyit velem? Fárasztó vagy... nem is ismerjük egymást... hagyjál már békén!
Ellenben 1990-92 között volt egy nagyon jó tanárom, egy fiatal amerikai srác, akinek a nyelvtanítási felfogása nagyon tetszett: soha senkit nem javított ki órán, inkább beszélgetett velünk, és nagyon mókás szituációs játékokat játszottunk, így sikerült neki minket szóra bírni. Én elég sokat beszélgettem vele órákon kívül is, együtt buszoztunk, amikor ment a csajához, így hetente 1-2 órát dumcsiztunk, rengeteget hülyéskedtünk. Az elején iszonyat nehéz volt megszólalnom, de egy-két hónap után eltűnt belőlem az a gátlás, hogy "úristen, de gáz, hogy nem tudok helyesen beszélni", és ahogy egyre kevésbé figyeltem arra, hogy ne kövessek el hibákat, úgy kezdtem egyre helyesebben, választékosabban, folyékonyabban fogalmazni. Ha nincs Kele Marsters, talán soha nem mertem volna angolul megszólalni. És ezzel a minimális energia-befektetéssel jutottam el oda, hogy annyira tudok angolul, mint most.
Egyébként a TOEFL vizsgám 270 pontos lett (ha jól tudom, 300 a maximum?), a GMAT vizsgám pedig (ez egy olyan angol nyelvű matematikai, logikai, szövegértelmezési, meg egyéb ilyen készségeket mérő teszt, amely Amerikában az ottani MBA-tanulmányok folytatásához kell) 710 pont - a maximális 800-ból (Az MBA pedig a Master of Business Administration rövidítése, magyarul egészen egyszerűen menedzsment-képzést jelent: stratégiai menedzsment, humán erőforrás menedzsment, technológia menedzsment, pénzügyi menedzsment, termelés menedzsment, marketing menedzsment, meg ilyenek). Gondolom sok embernek nem mond ez túl sokat, akkor elmesélem: az MBA-hallgatók átlagos GMAT-pontszáma a University of California Berkeley-n, annak a Haas Business School-jában volt a legmagasabb tavaly (vagy tavalyelőtt) az egész világon: 703 pont. A Harvard Business School-on, a Wharton-on, az MIT-n, a Tuck-on meg egy csomó más, jónevű intézményen ennél alacsonyabb. Megjegyzem, a GMAT-értékelésnél azt is megírták, hogy abból a hozzávetőleg egy millió emberből, akik eddig megcsinálták a tesztet, kb. 5% ért el jobb, 95% gyengébb eredményt. Szóval nem én vagyok a nagy májer, van pár millió ember, aki nálam jobban beszél angolul. De nekem - egyelőre - elég az, hogy az angol tudásom van olyan, hogy ezzel nyugodtan mehetek a Harvardra, tökéletesen megérteném az ottani előadókat és el tudnám végezni a tanulmányaimat angolul. Pláne ahhoz képest elég, hogy mennyi energiát fektettem bele.
Soha nem azért akartam megtanulni egy idegen nyelvet, hogy tökéletesen tudjam, hanem hogy érthetően tudjak kommunikálni rajta. Én a saját szakmámat akarom nagyon jól tudni, abban akarok igazán jó lenni; a nyelv számomra csak egy kommunikációs eszköz. Tudjak annyira angolul, hogy el tudjak beszélgetni ezen a nyelven az élet dolgairól, a szakmámról, meg ilyenekről, és nekem fontosabb az, hogy mit mondok, mint az, hogy hogyan.
Akit zavar, hogy nem tökéletes az angol tudásom, ne olvassa a blogomat; írjon egy sajátot, és legyen boldog vele. Leírtam ide is, az angol verzióba is, hogy bocs, de nem tudok igazán jól angolul. Súlyos önértékelési problémákat tudok csak feltételezni arról a személyről, aki utána ilyeneket ír - angol nyelvtanár létére, különös pedagógiai érzékről téve tanúbizonyságot - hogy sírva könyörög, hogy angolul tényleg csak akkor írjak, ha biztos vagyok a tudásomban, és hogy erre nincs mentség, és hogy egyszer az életben képes volnék-e azt mondani, hogy "igen, ezt elbasztam", és nem mindig eszmefuttatásokkal magyarázkodni?! Nos, képes vagyok, külön neked, ha ez boldoggá tesz: Igen, bazmeg, ezt kurvára elbasztam! A so után vesszőt tettem, a said után is simple past-ot használtam, és egy mondaton belül a simple past-ok sorjázása valóban borzasztó. Csak reménykedni tudok abban, hogy senki sem a blogomból akar megtanulni angolul, a fiatal generáció angol tudását nem teszem javíthatatlanul tönkre, és hogy azért az emberiség túléli, nem ettől fog a nemzetközi helyzet fokozódni, és nem emiatt fog holnap többe kerülni a kenyér. Neked meg bazzeg, majd írok románul blogot, abba kössél bele!
És kihozod belőlem a rosszindulatú gecit, de nézd már meg miket írtál nekem július 19-én... "A vélemények arra jók, hogy elgondolkodjon rajta az ember fia", meg "csak addig a pontig érdekel mások véleménye, amíg azok neked tetszőek", illetve "Nem hinném, hogy valaha is olyan vélemények tudnak születni rólad - bárki is mondja azt - , amik valóban arra sarkallnának, hogy igazán elgondolkodj rajtuk." Ungarische Sprache schwere Sprache?
Mi a bajod, mit akarsz tőlem? Miért foglalkozol annyit velem? Fárasztó vagy... nem is ismerjük egymást... hagyjál már békén!
2004/09/23
[személyes] bfs - international
Kőkemény bfs-függőknek csináltam egy nemzetközi verziót is, szóval lehet klikkelgetni a bfs international-re is. ;-) Igazából attól nemzetközi, hogy oda csak angolul fogok írni (keveset, mert néha nagyon bizonytalan vagyok, és zavar, hogy nem tudom igazán jól kifejezni magam), és fotókat fogok feltenni, remélem többet, mint ide. :-)
Egyébként meg készítem a szakdolgozatomat, semmi különös.
Egyébként meg készítem a szakdolgozatomat, semmi különös.
2004/09/14
[személyes] brassó
Kedden (2004. szeptember 7.) megérkeztünk, délután felmentünk a Brassói Pojánába, majd megnéztük a várost, felsétáltunk a Graft patak mentén álló, felújított várfal mentén, megnéztük a Fekete és a Fehér bástyát, majd a Katalin-kaput és a Tanácsteret. Szerdán is kirándultunk, Busteniből felmentünk a Babele menedékházig a felvonóval, a Szfinx egyszerűen csodálatos.
Csütörtökön nagyon rossz idő volt - mint utólag kiderült - a Babele platón 10-15 centi hó esett. A városban bevetettem magam a könyvesboltokba, vettünk CD-ket (Cargo, Celelalte Cuvinte), meg könyveket. Megvettem A 22-es csapdáját román nyelven is, így a magyar meg angol nyelv után románul is elolvashatom. :-)
Pénteken (2004. szeptember 10.) volt a szülinapom, így ez a vers nagyon idevaló:
Szombaton hazajöttünk. :-) Ennyi.
Cicával jól éreztük magunkat: Brassó ugyanolyan gyönyörű, mint volt, sőt... Apámmal nem politizáltunk, Anyám ugyanolyan aranyos és lüke volt, mint mindig, húgommal felvetettük valami közös vállalkozás lehetőségét, és megint elfogott a szokásos érzés: miért nem lakom én ott? :-)
Csütörtökön nagyon rossz idő volt - mint utólag kiderült - a Babele platón 10-15 centi hó esett. A városban bevetettem magam a könyvesboltokba, vettünk CD-ket (Cargo, Celelalte Cuvinte), meg könyveket. Megvettem A 22-es csapdáját román nyelven is, így a magyar meg angol nyelv után románul is elolvashatom. :-)
Pénteken (2004. szeptember 10.) volt a szülinapom, így ez a vers nagyon idevaló:
Születésnapomra
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
Szombaton hazajöttünk. :-) Ennyi.
Cicával jól éreztük magunkat: Brassó ugyanolyan gyönyörű, mint volt, sőt... Apámmal nem politizáltunk, Anyám ugyanolyan aranyos és lüke volt, mint mindig, húgommal felvetettük valami közös vállalkozás lehetőségét, és megint elfogott a szokásos érzés: miért nem lakom én ott? :-)
2004/09/13
2004/09/03
[személyes] nekem mindenki Cica??
Sokan kérdezték ezt már tőlem... Nem, nem mindenki Cica. Két barátnőmet cicáztam eddig: Zsófit és Cicát. :-) Mindkettejükkel a neten ismerkedtem meg, mindkettő nickjében benne volt a cica szó. Magától adódott, hogy Zsófit cicázzam. Cicát az elején nagyon nem akartam így szólítani, mert nem akartam, hogy azt higyje, hogy más becézés nem jut eszembe. :-) De őt a barátai, barátnői mind cicázzák, ezért úgy éreztem, hogy inkább az lenne a fura, ha én másképp szólítanám, és kézzel-lábbal tiltakoznék ez ellen. Egyébként meg tényleg olyan cicás... :-)))
Vikicica, a legkedvesebb kolléganőm meg azért cica (kb. egy éve), mert egyszer mentünk ebédelni, elment melletünk egy pár, ahol a pasi a barátnője után szólt, hogy "Cica!". Viki meg azt hitte, hogy én szólítottam annak, hiába mondtam, hogy "dehogy, basszus, miért cicáználak???". Úgyhogy Vikicica maradt. :-) De a félreértések és a cicatúltengés (ugye, ott van még anyukám - kivételesen négylábú - cicája is a fotók között) elkerülése érdekében őt a jövőben nem fogom Vikicicaként említeni többé.
Vikicica, a legkedvesebb kolléganőm meg azért cica (kb. egy éve), mert egyszer mentünk ebédelni, elment melletünk egy pár, ahol a pasi a barátnője után szólt, hogy "Cica!". Viki meg azt hitte, hogy én szólítottam annak, hiába mondtam, hogy "dehogy, basszus, miért cicáználak???". Úgyhogy Vikicica maradt. :-) De a félreértések és a cicatúltengés (ugye, ott van még anyukám - kivételesen négylábú - cicája is a fotók között) elkerülése érdekében őt a jövőben nem fogom Vikicicaként említeni többé.
[személyes] nőkről és a kritikáról
"Parázs vita" alakult ki itt ma az üzenőfalon...
Először is, úgy gondolom, hogy azon, hogy melyik nő mennyire jól néz ki, eléggé értelmetlen vitatkozni: mindenkinek más tetszik, és ez így normális. Bárkit hozhatnék fel név szerint nekem tetsző, illetve nem tetsző nőre példaként, biztos lenne olyan, aki éppen fordítva gondolja. Ízlés kérdése, és mindenkinek más tetszik egy nőben.
Másodszor: A fentiek miatt nem szoktam senkit sem kritizálni a külseje miatt - egyszerűen úgy érzem, hogy nincs jogom hozzá, nem "korrekt" dolog (olyan amerikai "politically correct" értelemben). Ha már megkérdezik a véleményem, legfeljebb azt mondom, hogy nem az esetem, de kiemelem benne azt, ami tetszik. Azáltal, hogy mit emelek ki, sejthető, hogy mi az, ami kevésbé tetszik.
Harmadszor: Mivel egy emberről lehet csodálatos és bűnrossz képeket is készíteni, ezért értelmetlen (és meggondolatlan tett) egy-két fotó alapján véleményt alkotni valakinek a külsejéről. Legfeljebb a fotót véleményezem. Ebben az esetben is kiemelem a pozitívumokat. Negatívumot legfeljebb úgy említek meg, mint képszerkesztési hiba - mint amilyet én is elkövettem Cica első fotójával kapcsolatosan: itt sokkal szélesebbnek látszik Cica csípője meg a combja, mint amilyen valójában, mert a felsőteste jobban elfordul, így a testének középső része aránytalanul szélesebbnek tűnik. Ez a kép emiatt rossz; sőt, nagyon rossz. A másik képen szerintem Cica teste abszolút arányos - de persze ez esztétikai kérdés megint, biztos van olyan, aki azt mondja, hogy nem az. Semmi baj, nem kell Cicával élnie, remélhetőleg talál olyat, aki annyira tetszik neki, mint Cica nekem. :-)
Negyedszer: Nem azt a nőt választom életem párjaként, akinek (szerintem) tökéletes a teste - legalábbis nem ez az egyetlen szempont. Azt fogom választani, akivel mindig jól érzem magam, akit el tudok képzelni magam mellett egy életre, akiről el tudom képzelni, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, aki szellemileg is a társam tud lenni, aki lelkileg is hozzám hasonló alkat, akit csinosnak, kívánatosnak és szexinek tartok, és aki - ráadásul - ugyanezeket gondolja rólam. Nem a mindenkinek tetsző, tökéletes nőt keresem, hanem azt, aki mindezen elvárásaimat minimum megfelelő/jó "osztályzattal" teljesíti, és nincs egy "nem felelt meg" pontja sem. Nem az az egyetlen szempont, hogy valaki mennyire csöcsös csajszi, vagy mennyire kicsi és tökéletes, szabályos a segge. Jelentem, Cica teljesíti az elvárásaimat. És szeretem őt, ő szeret engem, hurrá. Tök jó. :-)
Ötödször: a kritikának akkor van értelme, ha
1. nem személyt minősítesz vele, hanem valamilyen cselekedetét
2. az adott, nem kívánatos dolgon lehet változtatni
3. feltehető, hogy az adott személy - valamennyire - ezt megfogadja.
Ellenkező esetben a kritika a kritizáló "örömét" szolgálja csak.
Kifejezetten szeretem a kritikát, ha a fenti feltételeket teljesíti. Amennyiben nem, akkor nem érdekel. Ha az első kettőt nem teljesíti, akkor azért, mert bunkóságnak tartom, és egy olyan ember véleményére nem vagyok kíváncsi, aki bunkó módon kommunikál velem. Ha a harmadikat nem teljesíti, akkor csak azért, mert lehetetlen vállakozás mindenkinek tetszeni, és megfelelni; inkább csak azoknak felelnék meg, akik fontosak nekem. Persze nekik sem feltétlenül. :-)
Először is, úgy gondolom, hogy azon, hogy melyik nő mennyire jól néz ki, eléggé értelmetlen vitatkozni: mindenkinek más tetszik, és ez így normális. Bárkit hozhatnék fel név szerint nekem tetsző, illetve nem tetsző nőre példaként, biztos lenne olyan, aki éppen fordítva gondolja. Ízlés kérdése, és mindenkinek más tetszik egy nőben.
Másodszor: A fentiek miatt nem szoktam senkit sem kritizálni a külseje miatt - egyszerűen úgy érzem, hogy nincs jogom hozzá, nem "korrekt" dolog (olyan amerikai "politically correct" értelemben). Ha már megkérdezik a véleményem, legfeljebb azt mondom, hogy nem az esetem, de kiemelem benne azt, ami tetszik. Azáltal, hogy mit emelek ki, sejthető, hogy mi az, ami kevésbé tetszik.
Harmadszor: Mivel egy emberről lehet csodálatos és bűnrossz képeket is készíteni, ezért értelmetlen (és meggondolatlan tett) egy-két fotó alapján véleményt alkotni valakinek a külsejéről. Legfeljebb a fotót véleményezem. Ebben az esetben is kiemelem a pozitívumokat. Negatívumot legfeljebb úgy említek meg, mint képszerkesztési hiba - mint amilyet én is elkövettem Cica első fotójával kapcsolatosan: itt sokkal szélesebbnek látszik Cica csípője meg a combja, mint amilyen valójában, mert a felsőteste jobban elfordul, így a testének középső része aránytalanul szélesebbnek tűnik. Ez a kép emiatt rossz; sőt, nagyon rossz. A másik képen szerintem Cica teste abszolút arányos - de persze ez esztétikai kérdés megint, biztos van olyan, aki azt mondja, hogy nem az. Semmi baj, nem kell Cicával élnie, remélhetőleg talál olyat, aki annyira tetszik neki, mint Cica nekem. :-)
Negyedszer: Nem azt a nőt választom életem párjaként, akinek (szerintem) tökéletes a teste - legalábbis nem ez az egyetlen szempont. Azt fogom választani, akivel mindig jól érzem magam, akit el tudok képzelni magam mellett egy életre, akiről el tudom képzelni, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, aki szellemileg is a társam tud lenni, aki lelkileg is hozzám hasonló alkat, akit csinosnak, kívánatosnak és szexinek tartok, és aki - ráadásul - ugyanezeket gondolja rólam. Nem a mindenkinek tetsző, tökéletes nőt keresem, hanem azt, aki mindezen elvárásaimat minimum megfelelő/jó "osztályzattal" teljesíti, és nincs egy "nem felelt meg" pontja sem. Nem az az egyetlen szempont, hogy valaki mennyire csöcsös csajszi, vagy mennyire kicsi és tökéletes, szabályos a segge. Jelentem, Cica teljesíti az elvárásaimat. És szeretem őt, ő szeret engem, hurrá. Tök jó. :-)
Ötödször: a kritikának akkor van értelme, ha
1. nem személyt minősítesz vele, hanem valamilyen cselekedetét
2. az adott, nem kívánatos dolgon lehet változtatni
3. feltehető, hogy az adott személy - valamennyire - ezt megfogadja.
Ellenkező esetben a kritika a kritizáló "örömét" szolgálja csak.
Kifejezetten szeretem a kritikát, ha a fenti feltételeket teljesíti. Amennyiben nem, akkor nem érdekel. Ha az első kettőt nem teljesíti, akkor azért, mert bunkóságnak tartom, és egy olyan ember véleményére nem vagyok kíváncsi, aki bunkó módon kommunikál velem. Ha a harmadikat nem teljesíti, akkor csak azért, mert lehetetlen vállakozás mindenkinek tetszeni, és megfelelni; inkább csak azoknak felelnék meg, akik fontosak nekem. Persze nekik sem feltétlenül. :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)