Előre leszögezném: nem tudok olyan jól angolul, mint szeretnék, sok hibát követek el, a nyelvtan nem az erősségem és a kiejtésem is elég pocsék - ezzel szemben viszonylag széles a szókincsem. Valószínűleg azért, mert soha nem tartottam az előbbieket olyan fontosnak: arra koncentráltam, hogy megértsem azt, amit mondanak nekem, vagy olvasok, és többé-kevésbé érthetően tudjam kifejezni magam. A stílust, a tökéletes kiejtést nem tartottam fontosnak, akkora "hozzáadott értéket" nem jelentett volna számomra, mint amennyi energiát bele kellett volna fektetnem. Annál is inkább, mert minimális energiát fektettem a nyelvtanulásba, nekem elég volt annyi, amennyi ragadt rám (jelzem, kifejezetten lusta vagyok) - 1990 nyarán naponta egy-két órát fordítottam arra, hogy a nyelvtant megpróbáljam tisztába tenni, ezen kívül pedig bejártam a suliban az órákra. Soha még egy napot sem tartózkodtam angol nyelvterületen, nem vettem egyetlenegy különórát, nem hallgattam kazettákat, nem vettem magamnak külön nyelvkönyveket, stb.
Ellenben 1990-92 között volt egy nagyon jó tanárom, egy fiatal amerikai srác, akinek a nyelvtanítási felfogása nagyon tetszett: soha senkit nem javított ki órán, inkább beszélgetett velünk, és nagyon mókás szituációs játékokat játszottunk, így sikerült neki minket szóra bírni. Én elég sokat beszélgettem vele órákon kívül is, együtt buszoztunk, amikor ment a csajához, így hetente 1-2 órát dumcsiztunk, rengeteget hülyéskedtünk. Az elején iszonyat nehéz volt megszólalnom, de egy-két hónap után eltűnt belőlem az a gátlás, hogy "úristen, de gáz, hogy nem tudok helyesen beszélni", és ahogy egyre kevésbé figyeltem arra, hogy ne kövessek el hibákat, úgy kezdtem egyre helyesebben, választékosabban, folyékonyabban fogalmazni. Ha nincs Kele Marsters, talán soha nem mertem volna angolul megszólalni. És ezzel a minimális energia-befektetéssel jutottam el oda, hogy annyira tudok angolul, mint most.
Egyébként a TOEFL vizsgám 270 pontos lett (ha jól tudom, 300 a maximum?), a GMAT vizsgám pedig (ez egy olyan angol nyelvű matematikai, logikai, szövegértelmezési, meg egyéb ilyen készségeket mérő teszt, amely Amerikában az ottani MBA-tanulmányok folytatásához kell) 710 pont - a maximális 800-ból (Az MBA pedig a Master of Business Administration rövidítése, magyarul egészen egyszerűen menedzsment-képzést jelent: stratégiai menedzsment, humán erőforrás menedzsment, technológia menedzsment, pénzügyi menedzsment, termelés menedzsment, marketing menedzsment, meg ilyenek). Gondolom sok embernek nem mond ez túl sokat, akkor elmesélem: az MBA-hallgatók átlagos GMAT-pontszáma a University of California Berkeley-n, annak a Haas Business School-jában volt a legmagasabb tavaly (vagy tavalyelőtt) az egész világon: 703 pont. A Harvard Business School-on, a Wharton-on, az MIT-n, a Tuck-on meg egy csomó más, jónevű intézményen ennél alacsonyabb. Megjegyzem, a GMAT-értékelésnél azt is megírták, hogy abból a hozzávetőleg egy millió emberből, akik eddig megcsinálták a tesztet, kb. 5% ért el jobb, 95% gyengébb eredményt. Szóval nem én vagyok a nagy májer, van pár millió ember, aki nálam jobban beszél angolul. De nekem - egyelőre - elég az, hogy az angol tudásom van olyan, hogy ezzel nyugodtan mehetek a Harvardra, tökéletesen megérteném az ottani előadókat és el tudnám végezni a tanulmányaimat angolul. Pláne ahhoz képest elég, hogy mennyi energiát fektettem bele.
Soha nem azért akartam megtanulni egy idegen nyelvet, hogy tökéletesen tudjam, hanem hogy érthetően tudjak kommunikálni rajta. Én a saját szakmámat akarom nagyon jól tudni, abban akarok igazán jó lenni; a nyelv számomra csak egy kommunikációs eszköz. Tudjak annyira angolul, hogy el tudjak beszélgetni ezen a nyelven az élet dolgairól, a szakmámról, meg ilyenekről, és nekem fontosabb az, hogy mit mondok, mint az, hogy hogyan.
Akit zavar, hogy nem tökéletes az angol tudásom, ne olvassa a blogomat; írjon egy sajátot, és legyen boldog vele. Leírtam ide is, az angol verzióba is, hogy bocs, de nem tudok igazán jól angolul. Súlyos önértékelési problémákat tudok csak feltételezni arról a személyről, aki utána ilyeneket ír - angol nyelvtanár létére, különös pedagógiai érzékről téve tanúbizonyságot - hogy sírva könyörög, hogy angolul tényleg csak akkor írjak, ha biztos vagyok a tudásomban, és hogy erre nincs mentség, és hogy egyszer az életben képes volnék-e azt mondani, hogy "igen, ezt elbasztam", és nem mindig eszmefuttatásokkal magyarázkodni?! Nos, képes vagyok, külön neked, ha ez boldoggá tesz: Igen, bazmeg, ezt kurvára elbasztam! A so után vesszőt tettem, a said után is simple past-ot használtam, és egy mondaton belül a simple past-ok sorjázása valóban borzasztó. Csak reménykedni tudok abban, hogy senki sem a blogomból akar megtanulni angolul, a fiatal generáció angol tudását nem teszem javíthatatlanul tönkre, és hogy azért az emberiség túléli, nem ettől fog a nemzetközi helyzet fokozódni, és nem emiatt fog holnap többe kerülni a kenyér. Neked meg bazzeg, majd írok románul blogot, abba kössél bele!
És kihozod belőlem a rosszindulatú gecit, de nézd már meg miket írtál nekem július 19-én... "A vélemények arra jók, hogy elgondolkodjon rajta az ember fia", meg "csak addig a pontig érdekel mások véleménye, amíg azok neked tetszőek", illetve "Nem hinném, hogy valaha is olyan vélemények tudnak születni rólad - bárki is mondja azt - , amik valóban arra sarkallnának, hogy igazán elgondolkodj rajtuk." Ungarische Sprache schwere Sprache?
Mi a bajod, mit akarsz tőlem? Miért foglalkozol annyit velem? Fárasztó vagy... nem is ismerjük egymást... hagyjál már békén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése