Nem tudom, hogy miért van ez, de nagyon rosszul viselek mindenféle elválást. Tulajdonképpen már évek óta. Amióta csak az eszem tudom...
Amikor még kisfiú voltam, édesanyámat meg a bátyámat csak négyhetente láthattam, mert a szüleim elváltak, és a bíróság úgy döntött, hogy bátyám marad édesanyámmal, én meg édesapámmal. Úgyhogy anyukám minden negyedik szombaton eljött értem Brassóba, és elvitt Kézdivásárhelyre, vasárnap délután meg vissza. Természetesen szerettem Kézdivásárhelyen lenni, imádtam édesanyámat és a bátyámat, úgyhogy én minden negyedik vasárnap kicsit belehaltam abba, hogy el kell jönnöm onnan.
Aztán 1988 június 21-én a bátyám halt meg. A mai napig szinte hihetetlen, hogy meghalt. Aznap délután tudtam meg... Apámmal terveztük, hogy elmegyünk megnézni a Hollandia - NSZK elődöntőt, de előtte vigyem még le a kukát; amikor visszaértem, és beléptem az ajtón, éreztem, hogy valami baj van. Apám szomorúan nézett rám, Anyukám (Apám második felesége) pedig könnyeivel küszködve, de valami leírhatatlan aggódással. Letettem a vödröt, és Apám bejelentette: "A bátyád meghalt." Mint derült égből villámcsapás. Nem búcsúztam el tőle, hiszen csak egy hónapra jöttek Magyarországra, és... Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg soha nem láthatom viszont. A bátyám temetésére sem jöhettem el; pont akkoriban voltak Pesten azok az idióta tüntetések a magyar falvak megmentéséért, és emiatt nem engedtek ki akkoriban senkit az országból. Így nem tudtam eljönni bátyám temetésére. Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy valami más miatt, de igazából nem is nagyon hittem el, hogy Zoli meghalt, bár tudtam, hogy nincs többé. Tudat alatt talán reménykedtem, hogy esetleg mégis, hiszen Édesanyámat sem láttam, őt sem; Édesanyámról tudtam, hogy él, akkor talán a bátyám is.
Azóta is rosszul viselem az elválásokat - még akkor is, ha én magam mondom, hogy legyen vége. Egyszerűen elviselhetetlen, hogy valaki, aki volt, már nem lesz. Valaki, aki az elmúlt egy hétben, fél évben, öt évben volt nekem, egyik napról a másikra már nem lesz. Elviselhetetlen az, hogy hirtelen megüresedik a lakás: eltűnik a teste, a hangja, az illata, a mosolya, a szokásai... Eltűnik az életemből, a lakásomból, az ágyamból, az autómból, a telefonomból... És eltűnnek a tárgyak: hirtelen szembetalálom magam az üres terekkel, amikhez a saját tárgyaim a díszletek.
Cica vasárnap elköltözik tőlem.
Vasárnap én is meghalok újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése