Elköltöztem most már Exemtől. Végül is már éppen ideje volt, szemmel láthatóan ő is rosszul tűrte a kényszerű együttlakást. Nem mintha én örültem volna neki, de annyi bizonytalanság volt körülöttem, és annyira be voltam szorítva a munkámba, hogy örültem annak, hogy van egyáltalán egy biztos pont az életemben.
Azért a költözés maga elég fájdalmas volt. Összepakoltam a dolgaimat, és olyan rossz volt, hogy abba a lakásba, amely otthonom volt 2 éven keresztül, sohasem térek majd vissza; vagy ha igen, nem lesz már a lakásom. Párszor elsírtam magam; nagyon tudok ragaszkodni emberekhez, tárgyakhoz... Amikor már minden cuccom az új lakásban volt, és már csak pár apróságot, meg a Micimackómat vittem volna el, megkérdeztem Exemet, hogy visszajöhetek-e holnap kivasalni az ingeimet. És a válaszán egyszerre kezdtem el sírni és nevetni, és magam sem tudtam, hogy most éppen mit csinálok. :-)
