Múlt hétvégén Anyukáméknál voltunk, ezen a hétvégén meg nem csináltunk semmi hasznosat meg értelmeset, leszámítva azt, hogy voltunk a Normafánál, röplabdáztunk, fociztunk meg frizbiztünk (frizbi vagy frisbee?).
Itt voltak Apukámék is a másik Anyukámmal (mert nekem olyan is van), és nem volt ez sem olyan nagy élmény, mint ahogy gondoltam. Néha nem találok semmilyen témát Apámmal, a szokásos családi ügyek kitárgyalásán túl. Volt egy ironikus megjegyzésem a debreceni "Kósa-térrel" kapcsolatosan, amiből aztán kiderült, hogy apám továbbra is Fidesz-hívő maradt, én meg ugye - finoman szólva - enyhén nem szimpatizálok a Fidesszel.
Aztán jól elgondolkodtam ezen... Úgy érzem, hogy nagyon sokat örököltem Apámtól (szellemiekre gondolok), nagyon hasonlóan gondolkodunk. És mégis a politikai palettán a két ellentétes póluson vagyunk. Igaz, nem beszélgettem vele el alaposabban érzékeny témákról, de félek is belemenni. Ő is jelezte, hogy nem akar most erről vitát nyitni, csak megjegyzi - és ez döbbentett meg - hogy amíg a Fidesz volt hatalmon, ő több pénzt kapott az általa romániai magyar iskolásoknak szervezett nyári táborra, míg most jóval nehezebben jutott pénzhez, meg talán kevesebbhez is. Na, ez aztán kiakasztott. Ezen méri le egy magyar kormány teljesítményét, hogy az ő kis "biznisze" mennyi állami támogatást kap? Megértem én, hogy nagyon sok ember így gondolkodik: a nyugdíjasnak az a kormány a jó, amely emeli a nyugdíját és csökkenti a gázárakat, a házasodóknak az a kormány a jó, amely lakáshiteleket finanszíroz, a tanároknak az, amely emeli a közalkalmazottak bérét, az erdélyi magyaroknak meg az, amely ész - és ellenőrzés - nélkül nyújtja a támogatásokat az ottani szervezeteknek és polgároknak. De odáig már kevesen jutnak el, hogy a saját érdekeik optimuma nem egyezik az ország optimumával. És kimondottan csalódás volt, hogy Apám sem jutott tovább a gondolkodásban.
Cica a hazafele úton megjegyezte, hogy őt nem érdekli a politika, hagyjam békén az ilyenekkel, nincs kedve politizálni. Igen, ez a fajta politizálás, ami Magyarországon 1998 óta folyik, nekem sem tetszik. De politizálni kellene, csak ehhez másként kellene értelmezni a politikát. Jó lenne elgondolkodni azon, hogy az állam az itt lakók közös "vállalkozása", és az állam (szerintem) alapvetően nem arra való, hogy támogassa az állampolgárokat, hanem az, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyeket az állampolgárok nem tudnak. Nagyon leegyszerűsítve, feladata az, hogy építsen autópályát, mert én magamnak nem tudok építeni, meg tartson fenn kórházat és iskolát, mert én nem tudok saját magamnak fenntartani ilyeneket. Meg kellene tudni fogalmazni azt, hogy mit várunk el az államtól, és mit nem; milyen feladatokat oldjon meg, és azokat hogyan. Röhejes volt (és szánalmas), hogy a 2002-es választási ígérgetési versenyben csak annyi volt a kommunikáció tárgya, hogy ki mennyi pénzt fog majd költeni az egyes ágazatokra, de az nem, hogy mire. Mert nem mindegy, hogy azt az X milliárdot mire költik: pl. az egészségügyi reform kidolgozására és bevezetésére, az Egészségügyi Minisztérium béreire, az orvosok, ápolók béreire, orvosi műszerekre és berendezésekre, vagy kórházak felújítására. Ilyen értelemben lenne értelme politizálni: megmondani, hogy melyek azok a területek, ahol az államnak szinte kizárólagos szerepe kellene legyen és ott mit csináljon, melyek azok, ahonnan ki kellene vonulnia, és melyek azok, ahol csak ott ellebzselne, és néha közbeszólna. És nem feltétlenül kellene mindig bázisszemléletben tervezni, hanem új rendszereket kitalálni, és arra is figyelni, hogy be lehessen őket vezetni. Örülök is, amikor a mostani kormánynak a szemére vetik, hogy nem teljesíti a választási ígéreteit; azt a sok hülyeséget, amit összehordtak, ne is teljesítsék. Aki meg annak alapján szavazott 2 éve, hogy az autópályák építésére X párt 618, Y párt 639 milliárdot ígért, vagy hogy az egészségügyre X 800 milliárdot, Y meg csak 750 milliárdot, az hülye.
A környező államokkal folytatott magyar politikáról is másképp gondolkodunk Apámmal, ez már kiderült, de ebbe sem mennék bele most. A magyar-román viszonyban volt ellenben egyszer egy pillanat, amikor szinte elérzékenyültem: Horn Gyula és Theodor Stolojan román kormányfő együtt ültek a tévé stúdiójában és beszélgettek; a műsorvezető pedig Hornnak magyarul, Stolojannak románul tette fel kérdéseit. Akkor úgy éreztem, hogy igen, igen, igen, ez így jó és csodálatos, nem is hiszem el, hogy eljött ez a pillanat. Nem az, hogy egy stúdióban ültek, hanem az, hogy úgy tűnt, végre normális, partneri a viszony, és elindul egy olyan együttműködés, amilyenre nem volt még példa. Hát, három évre rá már nem ez volt a jellemző...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése