Poszttraumatikus szindrómában szenvedek, már amennyiben a múlt héten befejezett projektjeimen való munkálkodás traumának tekinthető (annak tekinthető - a szerk.). Mondhatnám azt is, hogy unom az életemet, csak éppen amíg éjjel-nappal, hétköznap-hétvégén dolgoztam, ez annyira nem volt szembetűnő - ám ez nem hangzik annyira jól.
Tegnap kaptam egy halom pénzt, és szarul éreztem magam: basszus, ezért dolgoztam ennyit, hogy a végén pár százezer forintot kapjak és kész, ennyi? Persze nem tudom, hogy mi kellene még; de ez a pénz kurvára nem tud boldoggá tenni.
Unalmas az életem - illetve én unom, de nagyon, nagyon, nagyon. Kialakultak azok a kurva, gyilkos rutinok: a szokásos kérdések, a szokásos válaszok, a szokásos mozdulatok, a szokásos élethelyzetek.
Nem akarok hazamenni, de nem akarok itt bent sem lenni, meg igazából máshol sem. Megpattannék, ám az egyetlen lehetséges hely az, ha magamon kívül lennék. Persze ez sem vonzó.
"I need a change" - ahogy az unalmas, soha meg nem írt, senki más által nem hallott dal szól itt a fejemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése