[személyes] pufi kisasszony

Meséltem már Pufiról... Meg sokan ismeritek már személyesen is.

2004 december 1-én vettük őt egy kisállat-kereskedésben. Igazából moziba készültünk, de Vivi hamarabb ért oda, így benézett az üzletbe, és meglátta ezt a kis nagyon élénk cirmost. Nagyon megtetszett mindkettőnknek. Kiderült, hogy kislány, úgyhogy hurrá, meg is vettük.

Annyira utálta azt a dobozt, amiben hazaszállítottuk, hogy a negyedórás út alatt szinte teljesen szétszedte, szétkaparta. Otthon megetettük, majd elnyúlt a szobában, pattanásig feszült a kis hasa. Elneveztük Pufinak. Később lett Pufi Kisasszony. :)

Úgy gondoltam, hogy jó, elfér ez a macska a lakásban, de azért az ágyra ne engedjük fel. Első reggel arra ébredtem, hogy keresztbe rohangál a hatalmas franciaágyon, és az átló végén éppen az én arcomat nézte ki ideális helynek arra, hogy dobbantson, és lendületből forduljon vissza. Szabályszerűen kipofozta az álmot a szememből.

Pár nap múlva kiderült, hogy nagyon beteg, parvo-vírusos. Az orvos max. 10% túlélési eséllyel kecsegtetett minket. Másfél hétig minden este rohantunk vele az állatkórházba, hogy megkapja az infúziót, ami életben tartja. Néha egy órán keresztül tartottam az ölemben, miközben szinte belekönyörögtem az életet adó folyadékot. Utána otthon néha lefeküdtünk mellé, és sírva kértük, hogy ne hagyjon itt minket, küzdjön a kis életéért. És persze minden nap reménykedtünk, hogy egyszer az orvos azt mondja, hogy OK, most már megmarad...

Megmaradt.

Életünk részévé vált. Ha több mint egy napra elmentünk otthonról, mindig jött velünk. Betettük az autóba, a hátsó ülések előtti lábrészbe betettük a kis utazós alomdobozát. Az autóban szabadon mászkálhatott, amerre csak akart - csak a vezetői ülés előtti lábrész volt tilos neki. Néha a kalaptartón aludt, néha a hátsó ülésen, néha előjött a barátnőm ölébe, és amikor beértünk valami városba, felemelkedett, és nézett ki az ablakon. Egyszer egy éjjel Debrecenből jöttem haza, ő Polgárnál befészkelte magát az ölembe, és az autópályán végig az ölemben aludt; csak Budapestre beérve tettem át őt az anyósülésre.

Esténként mindig úgy aludtunk el, hogy ő csak akkor jött be a hálószobába, ha én is elmentem lefeküdni. Ilyenkor én hanyatt feküdtem, ő a mellkasomra kucorodott, és elkezdtett dorombolni, meg gyúrni a mellső lábacskáival. Aztán elnyúlt, én rátettem a kezem a lábaira, ő meg a kis fejét a kezemre. Néha kinyújtott a lábait, és így a tappancsát finoman az arcomra helyezte. A dorombolása egyre halkabb lett, aztán elhallgatott. Mintegy fél perc múlva jött mindig egy nagy sóhaj... Először azt hittem, hogy ilyenkor elalszik, de nem; egy-két perc múlva felállt, nyújtózkodott, aztán leugrott az ágyról, és hallottam, hogy a konyhában ropogtatja a szárazeledelt. Én általában ilyenkor aludtam el.

Néha reggel arra ébredtem, hogy mellettem fekszik, úgy, hogy a hátát pont nekitámasztja a karomnak. Imádtam így ébredni.

Nem volt neki tilos terület. Imádott a konyhapultra felmászni, és onnan kimenni az ablakpárkányra, és nézelődni kifele. Egyszer kifeküdt a párkányra napozni, magamban mondtam is neki, hogy "Pufi bazmeg, le fogsz esni onnan!". Egy perc múlva mintha macskakarmot hallottam volna betont kaparni; a szemem sarkából még annyit láttam, hogy Pufi hirtelen eltűnik a párkányról. Ettől függetlenül máskor is ott szambázott, imádta a párkányra hulló faleveleket vadászni, néha tele volt a konyhapadló száraz falevelekkel. Fürdeni, zuhanyozni nem lehetett nélküle; vagy a sarokkád szélén egyensúlyozott, vagy beült a sarokba, és onnan nézett végig. Néha mentem volna kezet mosni, de nem tudtam, mert a mosdókagyló tele volt Pufival. Pont jól elfért benne.

És persze szeretett tévézni, imádta a tigrisekről szóló filmeket; ha az Animal Planeten ilyen ment, felült a dohányzóasztalra, és a film végéig le nem vette a tekintetét a tévéről.

Mint minden macska, ő is "nagy egyéniség". Soha nem engedte, hogy simogassuk a hasát, az egyetlen dolog, amit mindig elviselt, ha a feje búbjára, a fülei közé nyomtunk egy puszit. Ezt persze én is szerettem, mert olyan jó illata volt...

Amikor nyaralni mentünk, vagy több napra külföldre, akkor elvittem édesanyámhoz, ő vigyázott a "szőrös unokára". Ilyenkor 500-1000 km-t autóztam pluszban azért, hogy őt jó helyen tudjuk.

Szakításunk után az egyetlen olyan dolog, amin volt egy kis vita közöttünk, az Pufi volt. Mindketten szerettük volna megtartani. De persze tudtam, hogy neki nagyon nagyon fontos Pufi, és nem akartam "elvenni" tőle. Így kaptam "láthatási jogot", illetve megegyeztünk abban, hogy néha lesz nálam is.

Most pedig úgy néz ki, hogy nem tudja megtartani a macskát. A lakótársai kiutálják őt macskástól, egyedül nem tud fenntartani egy lakást, új, macskabarát lakótársakat nem talál. Én meg választhatok, hogy vagy együtt lakom Kiscsillaggal, vagy van egy Puficicám. Van pár megoldási lehetőség, de igazán jó nincs.

Lehet, hogy hülyén hangzik, de hihetetlen lekiismeretfurdalásom van, hogy annak idején felelősséget vállaltunk egy élőlényért, és nem tudunk gondoskodni róla.