Egyébként nem értem a paparazzikat, meg azokat sem, akik meglátnak valami "hírességet" egy olyan szituációban, amikor ő is csak egy egyszerű ember (sétál, vásárolgat, vagy melletted vizel a piszoárba) és máris megbámulják, mutogatnak, és suttogónak hitt hangon hívják magukhoz az egész családi pereputtyot, hogy utána a környezet csodálatában, irigységében fürödjenek. Arról nem is beszélve, amikor az illető tényleg egy senki: a múltkor egy étteremben vacsorázva kellett volna felismernem valami ágicát vagy hasonló "kaliberű" nőt. [Ne röhögtess, vazze, ki ez a nő? Attól híres, hogy élő adásban mutogatta magát és csillogtatta 100 körüli IQ-ját?]
Persze lehet, hogy az az oka ennek, hogy az első ilyen "celebrity", akit láttam, Albert herceg volt. Bár tőle sem emelkedett a pulzusszámom, úgyhogy elképzelhető hogy egy magyar miniszterelnök, vagy miniszter milyen reakciót bír kiváltani belőlem. A köztársasági elnök azért már más: nehéz elfelejteni Göncz Árpádot, ahogy hivatalban levő elnökként másfél órán keresztül mesélt nekünk. Arra is emlékszem, hogy Saeed Armaghani - iráni kosárlabda válogatott, a GYSEV női kosárcsapatának későbbi edzője, illetve Balogh Judit ("Bubu") férje - felállt mellettem, és megköszönte Árpi bácsinak, hogy Magyarország befogadta őt, Árpi bácsi meg kezet fogott vele, és kívánta neki, hogy érezze jól magát, legyen boldog itt. Számomra - mint Saeedhoz hasonló "menekült", hazánkba szakadt hazánkfia - ez nem egy felejthető pillanat.
Fentieket csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, mennyire nem hat rám, ha valami "hírességgel" futok össze. Na de azt el kell mesélnem, hogy ma az autópályán előztem meg Baumgartner Zsoltot - akivel meglepően sokszor, az elmúlt évben legalább fél tucat alkalommal futottam össze a városi forgalomban. :) Na jó, nem a Minardit vezette, és mellesleg dugó is volt az M1/M7 kivezető szakaszán, de akkor is megelőztem, hogy utána aztán jobbra indexelve lazán eltűnjek az egyik mellékutcában, a munkahelyem irányába. :) Nagyon cool voltam...
3 megjegyzés:
Nekem nem sikerült ilyen cool-an a legutóbbi celebrity-s találkozásom, mint ahogy te Baumgartnert megelőzted. :-(
A Ghymes koncert után szerettem volna néhány szót váltani Szarka Tamással vagy Gyulával, ezért ott maradtam, amíg pakoltak. Gondoltam, majd segítek valamit, vagy kivárom, amíg lesz lehetőség. (Nem az én formám, hogy elvakult rajongóként alkalmatlan pillanatokban is rájuk támadjak.) Az egykori iskolájuk felújítását is szerettem volna segíteni. (Az én iskolám skanzenben végezte, ami jó is, rossz is, de inkább rossz.) Hiába vártam... Persze biztos nekem kellett volna odamenni, de megbénított a szokásos elidegenedettség is, ami előadások után az énekes és a hallgatók közé furakszik. Hiába örültem nagyon a daloknak, hiába voltam lelkes, nem tudtam semmit elmondani...
A pulzusszámom egyébként nem tőlük emelkedett :-), hanem attól, amit éreztem a dalaiktól, amire gondoltam közben.
Te mit csinálnál/csináltál, ha a Rammstein-ből valakivel találkozol? :-) Azt biztos, hogy nem suttognál Cicának :-), de a nyakukba sem ugorhatsz, mint régi barát, hisz nem is ismernek...
De jó, hogy erről írtál, rájöttem, hogy mégsem Albert herceg volt az első. :)
Az első nagy sztár, akivel találkoztam, a Pokolgép egykori énekese, Kalapács József volt. :) 1988-89-ben éveket adtam volna az életemből, hogy egyszer találkozzak vele - akkoriban még Romániában éltem, és ennek a lehetősége hihetetlenül távolinak tűnt. Úgy éreztem, hogy a világnak ki kellene fordulni a helyéből ahhoz, hogy ez megtörténhessen - és valóban ez kellett is hozzá. De nem gondoltam volna, hogy 2-3 év múlva én készítek majd vele TV-s interjút. :D Emlékszem, rém gyenge voltam, életemben először fogtam mikrofont a kezemben, és mindjárt első alkalommal magát "az Istent" kellett kérdezgetnem... Nem tudom, hogy koncert előtt vagy után voltunk-e, de torkomban dobogott a szívem, az biztos. :D Pedig akkora már jó pár emberrel találkoztam így, Göbl Gáborral (és a Moby Dick teljes legénysége), Zana Zoltánnal (amikor még nem "Ganxsta Zoli" volt, hanem csak a Dance dobosa), az Akelával, a The Bedlam-mal (vajon mi van velük?)... A többiekre nem emlékszem. :) Göbl Gáborral többször is találkoztam, nagyon jó fej, értelmes, intelligens, és kifejezetten kedves srác. Szegeden az Ifjúsági Ház női mosdójában interjúvoltam meg. :) És később is összefutottunk a Monsters of Rock fesztiválon, a Metallica fellépése előtti szünetben, majd pár év múlva, amikor Erdélyben turnéztak, visszahallottam egy ismerősömtől, hogy tőle kérdezték, hogy ismer-e engem, és mi van velem, mert nagyon eltűntem. :)
De ha valakivel találkozni akartam, általában koncert előtt szerveztem meg a dolgokat. Az egyetlen kivétel talán Cipő, a Republic énekese. Gyermekkori legjobb barátommal találkoztam, említettem neki, hogy nemsokára megyek Republic koncertre, és ő megkért arra, hogy adjam át Cipőnek a saját verseskötetének egy dedikált példányát, mert hallotta, hogy Cipő szereti az ő verseit. Koncert után tehát odamentem az egyik szervezőhöz, és elmondtam neki, hogy mit szeretnék, ő meg bekísért az öltözőbe. Elmondtam Cipőnek, hogy miért kerestem meg, odaadtam neki a könyvet, ő bólintott, hogy érti, és kész. Nem csodálom, egy koncert után elég fáradt lehet az ember. :)
Szóval nem nehéz őket megközelíteni, ha tudod, hogy mit akarsz, és ők is tudják, hogy mit kapnak tőled, és annak van értéke/értelme számukra. Az én esetemben ilyen volt a könyv, vagy az, hogy egy lapban megjelenik egy interjú velük, vagy az, hogy egy jót beszélgetnek valakivel. De volt olyan is, akiknek az volt az "érték", hogy a koncertjük alatt én kezeltem a világítást. :) Amúgy is ott tébláboltam a színpad mögött, gyorsan beállítottak a pult mögé, fél perc alatt elmagyarázták, hogy mi micsoda, és már kezdődött is a koncert. :) Egy másik szegedi Moby Dick koncert sikeréhez azzal "járultam hozzá", hogy a Göbl Gábor gitárjából kilógó zsinórt húztam vissza vagy engedtem ki annak függvényében, hogy éppen merre rohangált a színpadon, mert akkoriban még nem voltak ilyen rádióhullámos vagy milyen izék, és valahogy meg kellett oldani azt, hogy ne bogozódjanak össze a zsinórok. :) Komoly feladat volt. :DDD
Hmmm, Rammstein... Nem mondom, hogy nem találkoznék szívesen velük, de nem tudnék "cserébe" semmit sem felajánlani nekik. És emiatt valószínű, hogy akkor sem szólítanám meg őket, ha az Auchanban éppen mögöttem állnának sorban. Na jó, ha egy lemezboltban futnék össze velük, akkor megkérném őket, hogy dedikálják nekem valamelyik lemezüket. :) Vagy ha olyan helyzetben futnék össze velük, hogy feltehetően nem bánnák, hogy ismerem őket (mondjuk megkérdezik, hogy hol van itt egy virágbolt), akkor a segítségen túl kimutatnám azt is, hogy mennyire szeretem a zenéjüket.
Erről jut eszembe egy kedves sztori... Egyszer Makón bicikliztem, és egy kerékpáros pár megkérdezte tőlem angolul, hogy merre van a vasútállomás. Már annak örültek, hogy megértettem a kérdést, annak meg pláne, hogy válaszolni is tudtam, és magyarázkodás helyett elkísértem őket a vasútállomásra. Útközben beszélgettünk, mondták, hogy hollandok, és pár hónapja indultak útnak, lekerekeztek Barcelonába, majd hajóval átmentek Isztambulba, és onnan éppen úton voltak hazafelé. Kiderült, hogy a pasi gyorskorcsolya-edző, tehát ő nyáron eléggé ráér. Mondtam a pasinak, hogy ja, tudom, hogy a hollandok nagyon jók gyorskorcsolyázásban, Postma meg Ritsma, a két nagy sztár... A pasinak leesett az álla, meg teljesen belelkesedett, hogy egy ilyen kis "porfészekben", valahol a világ végén, valaki ismeri az ő tanítványait. Én meg nem értettem, hogy mi ebben a meglepő. És szemmel láthatóan jólesett neki; igaz, nem ő volt a "sztár" ebben az esetben. :)
Uhhh, most nézem, hogy mennyit írtam... :)
Uhhh, örültem, hogy annyit írtál. :-) Ezek szerint mégsem olyan kevés a blogra fordítható időd? :-)
Tetszett a Kalapács Józseffel való interjúd története. El tudom képzelni, milyen lámpalázad lehetett, hogy épp ő az első... Persze ez természetes is valahol, mert ha nagyon tisztelünk, szeretünk valakit, kicsit mindig zavarban vagyunk.
Göbl Gáborral, hogy kerültetek a szegedi IH női mosdójába?! :-)
Hát igen, a verseskötet átadása, a dedikáció alkalmas néhány szó váltására. De épp ez a baj, hogy legtöbbször valóban csak ennyire. Bár ha nem így lenne, akkor nehezen tudnám elképzelni, hogy Cipő veled vitassa meg az (esetleges) alkotói válságát, vagy beszélgessetek a szövegírás (=költészet) és a pénzkereset ellentmondásosságáról, kapcsolatáról... :-)
Bródyval beszélgettem egyszer valamennyit (a maty-éri kajak-kenu versenyek egyik estéjén játszott), bár akkor főleg a dalokról, meg hogy hogy érzi magát ott. Közvetlen, vidám volt, persze ebben kellett, hogy legyen rutinja. Hisz én a hallgató voltam, aki ismeri őt, a dalait, a játékát, ő viszont semmit nem tudhatott rólam.
A holland párról jut eszembe: engem is mindig meghökkent, hogy egy külföldi (akikkel kapcsolatban volt ilyen élményem: kaliforniai, belga) annyira megörül annak, ha ismerek egy-két apróságot, szokást is az országukból, vagy nevesebb helyeket. Úgy érzem, ilyenkor azt gondolja, túl messze vagyunk, túl kevés információnk lehet, meglepő, ha bármit tudunk. Én fordítva vagyok ezzel (kicsit, mint az ártatlanság vélelmével :-)): először úgy beszélek mindenkivel, hogy feltételezem, széles látókörű, ha itt van, talán kicsit ismeri is az országot, az embereket, a történelmet. Persze, azért örülök, ha tényleg így van, de nem ámuldozom látványosan.
Megjegyzés küldése