Néha annyira tehetetlennek érzem magam, hogy fel tudnék robbanni... Aztán valamennyi idő elteltével elmúlik, és átveszi a helyét a beletörődés, a lemondás, a szomorúság valami irgalmatlanul fájó keveréke. És ha megint eszembe jut, újra elkap az a kétségbeesett, vak düh, hogy hiába fáj, hiába zavar, nem tudok tenni ellene semmit sem. Majd újra elcsendesedik, hogy egyszer csak előjöjjön akkor, amikor nem is számítok rá.
Die Ahnung schläft wie ein Vulkan...
És ez így szokott menni... És ha megfeszülök, bazmeg, akkor is ez van, és nem, nem, nem tudok ellene tenni semmit sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése