Vivicica ma visszament a suliba, és... Nagyon rossz, hogy tudom, hogy az egész hete azzal fog eltelni, hogy az összes szobatársnője dolgozatát majd írhatja helyettük, mert vagy túl lusták, vagy túl buták ahhoz, hogy megcsinálják. Egyéb magyarázatot arra, hogy valaki nem képes megcsinálni a dolgozatot - na jó, a tökéletes szakmai alkalmatlanságon túl (de akkor miért jár főiskolára egyáltalán?) - sajnos nem tudok. Persze a társkeresőkön való egész napos lógáshoz megvan minden szükséges "skill". Múlt héten is a sajátja mellett 4 másik lány dolgozatát készítette el, pedig negyedórányi magyarázat után még én is értettem, hogy mit kellett volna írni. És az csak természetes, hogy először a barátnőkét írja meg, a sajátja marad a legvégére, amikor a csajok már elmennek bulizni, mert ugye nekik már megvan a dolgozatuk. Annyira ellenben senki sem barátnő, hogy azt mondja "Jól van Cica, megcsinálom én a magamét, legalább én ne terheljelek vele". És ami még jópofa: Vivicica nem ment vissza hétfőn, erre már rámüzentek, hogy mi van azzal a kutatási témavázlattal, vagy mi a szösszel, amit csoportos munkában kellene elméletileg elkészíteni; gyakorlatilag rábízzák Vivicicára, mert hát ő olyan aranyos és kedves és okos, hogy úgyis megcsinálja. Szóval tőlem kérdezik, hogy nem tudom-e véletlenül, hogy hogyan áll vele. Hát persze bazmeg, egész hétvégén, amíg velem volt, nem volt jobb dolga, mint hogy helyettük megírja azt is, és egész hétközben sincs jobb dolga, mint hogy az összes szobatársnője, barátnője helyett megírja az éppen aktuális dolgozatokat...
A felnőtté válás egyik (illetve két) pontja az, amikor
1. az ember megtanul nemet mondani, és
2. amikor rájön arra, hogy a saját feladatait neki kell elvégezni...
