[személyes] válasz(ok)

Köszönöm mindenkinek, aki írt. :-)

Én csak írom ezt a blogot, nincs vele egy kifejezett, nagyon határozott célom; legfeljebb sok kicsi oka, célja...

Mielőtt elindítottam volna - meg azóta is - belekukkantottam néhány blogba. És megállapítottam, hogy nem akarok sem nagyon köldöknézegetős, világ-összes-fájdalma-a-vállamon blogot, sem olyan elmentem-bulizni- találkoztam-Z-vel-majd-összefutottam-Y-al-mennyi-jó-arcot-ismerek blogot sem. Sőt, olyat sem, amelyben very coolly leírom, hogy reggel hogyan próbáltam setupolni magam és runoltatni az intelligencia.exe-t... De ezeket leszámítva nem túl tudatos, tervezett a blogom. :-)

Nem tudom, hogy mások számára mennyire tűnik üresnek az életem, mennyire nem. Én nem tartom üresnek - leszámítva azt, amikor néha rámtör az életuntság, fáradtság. Gondolom ez mással is előfordul. Ilyenkor ideig-óráig rossz kedvem van, de utána megyek tovább. És nem igyekszem tökéletesen megörkíteni az életem a blogban, tehát csak ennek alapján alkotni véleményt nem tanácsos, félrevezető lehet. :-)

Jót nevettem az "élet császára" feelingen. :-D Lehet, hogy egyes embereknek ez jön le, nem tudom. De nem vagyok az. Az tény, hogy boldog vagyok: van egy csodálatos barátnőm, akivel nagyon szeretjük egymást; nagyon jól érzem magam a munkahelyemen, nem tudnék panaszkodni rá - nagyon jók a főnökök, jó fejek a kollégák, nagyon jók a körülmények, és a fizetésemmel is roppant elégedett vagyok. Szóval igen, kurva jó dolgom van, de sokat tettem érte, csak a képességeimmel, tudásommal értem el, más is megtehette volna. Persze, szerencsém is volt, de az mindenhez kell. :-) Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon alulról jövök, és nem egyszer voltam reménytelen helyzetben. Volt, hogy munkanélküliként állást kerestem, és annyi pénzem nem volt (100-200 Ft), hogy felhívjam a hirdetésben szereplő telefonszámot; azokról az évekről meg nem is beszélve, amikor örültem, ha párizsit ehettem, vagy sertésmájkrémet. Feladhattam volna, és panaszkodhattam volna, hogy a világ ilyen, de nem tettem. És éppen emiatt nagyon tudok örülni annak, amim van. Nagyon sokan vannak, akik ennél sokkal többet elértek (és nem anyagiakra gondolok), de ennek ellenére boldogtalanok, mert nem örülnek neki, inkább siratják azt, ami nincs meg nekik. Én is lehetnék elégedetlen egy csomó dolog miatt (miért kell ennyit dolgoznom, miért nincs több szabadidőm? amikor hazaérek, néha késő este, éjjel, miért kell azon stresszelnem, hogy vajon mindent jól csináltam-e, nem bukik-e rajtam X vagy Y pályázó 800 millió Ft-os, 1,5 milliárdos pályázata? miért nincs saját lakásom? miért nincs jobb, nagyobb autóm? miért nem utazhatok el Brazíliába, az Egyesült Államokba?) de a helyzeten nem tudok egyik napról a másikra változtatni, addig meg nem vagyok hajlandó elrontani a napjaimat azzal, hogy ezeken tépelődöm.

Szükségem van a netes közönség vállveregetésére? Igen, szükségem van. Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy elismerjék, bátorítsák, dícsérjék. Biztos van bennem egy nagy adag magamutogatási vágy is, nem tagadom. Azt nem hiszem, hogy kóros mértékű lenne, de ha valaki megfizeti a pszichológust, én szívesen elmegyek hozzá, hogy kiderítse. :-) A kérdésből úgy érzem, mintha a netes közönség dícséretét xyz értéktelenebbnek tartaná. Nos, én a nem netes közönségtől is megkapom a vállonveregetést. Megkapom a szerelmemtől, a családomtól, a főnökeimtől, a kollégáimtól, a barátaimtól, kivétel nélkül. És nem azért, mert benyalok nekik; magamat adom, és ezt értékelik. Nem is tudnék más lenni, ehhez nem vagyok elég ügyes. :-)

Büszke vagyok a tudásomra? Igen, büszke vagyok; és szeretném, ha a blogomat azért is olvasnák, mert okos gondolataim vannak néha. Nem azért, mert felvágni akarok vele. Egyszerűen szeretem az okos embereket, és ha okos gondolatokat akarok "kapni", akkor nekem is okosakat kell "adni". Ha csak arról írnék, hogy hol milyen buliban voltam, és mikor mennyit ittam, akkor nem tisztelne meg senki okos gondolatokkal (mellesleg nem is szoktam bulizni, meg inni sem).

Büszke vagyok a tudásomra, de nagyon jól tudom, hogy mennyi mindenhez nem értek, ezért úgy érzem, hogy nem csak azokat tisztelem, akik nálam sokkal többet tudnak, hanem azokat is, akik egészen más dolgokat tudnak, mint én. Nem érzem, hogy beképzelt lennék, csak tisztában vagyok a tudásommal, az értékeimmel; és ez kell ahhoz, hogy mások is tisztában legyenek vele. Ha bizonytalan lennék magamban, hogy várhatnám el, hogy mások bízzanak a tudásomban? A saját tudásom megfelelő értékelése azért is hasznos, mert így azt is tudom, hogy mihez nem értek, és nem szégyellem bevallani; így megspórolok magamnak kudarcokat, másoknak meg időt, pénzt, bizalomvesztést. Továbbmegyek: azokat is nagyon tisztelem, akik még keveset tudnak a világról, de nem szégyellnek tanulni, megvan bennük az alázat, ami a tanuláshoz kell.

Érdekelnek a vélemények, ezért is tettem fel ezeket a leveleket a blogba. Mindenkié érdekel valamennyire, akármilyen is az. Ha megdícsérnek, örülök neki, megnyugtató érzés; ha kritizálnak, nem örülök annyira, de mindenképp hasznos, és elgondolkodom rajta, hogy vajon miért látja valaki így azt, amit én másképp. Tudom, hogy az életben semmi sem 100%-os fekete, vagy 100%-os fehér; csak a szürke millióegy árnyalata létezik. Ha nem is változtatok a dolgaimon, de jó tudni, hogy ezt lehet másképp is látni, gondolni. Gyarapszik a tudásom. :-) Sokszor belátom, hogy igen, a dolgokat lehet másképp is látni, gondolni, de fenntartom magamnak a jogot, hogy én így lássam, így gondoljam. Nem gondolkodhatunk egyformán. :-) És ha valaki kulturált és intelligens módon elmondja a véleményét, nagyon tisztelem. Mondjuk az olyan levelekkel, hogy nem érzem-e üresnek az életem, meg nem vagyok-e autonóm személyiség, nehezen tudok bármit kezdeni, ha nem tudom értelmezni ezeket a kifejezéseket, és nem árulja el nekem a levélíró, hogy ő mire gondolt pontosabban. "Rákerestem" az autonóm személyiségre, nem találtam igazán precíz meghatározást; amit meg találtam, abban nem ismertem magamra. Az üres életet most sem tudom pontosabban definiálni. Ami nem feltétlenül baj, de minél puhább fogalmakkal kommunikálunk, annál nehezebb a vita, mert nagyobb az esélye annak, hogy magukban a fogalmakban nem értünk egyet.

És végül: igen, eléggé szexcentrikus vagyok, számomra fontos a jó szex. Ezen a területen is liberális vagyok, és nem gondolom, hogy attól lenne műanyag az életem, hogy felteszem a szerelmem bugyi nélküli fotóját a blogomba. Mindketten élvezzük ezt, hogy így élünk, és ez így van rendben. Akkor lenne üres az életem, ha nem tudnám kiélni a szexualitásomat. Fogadjuk el, hogy mindenkinek más jó, más izgalmas; nekem ez tetszik, más a szado-mazot élvezi, megint más pedig úgy él, hogy házasság előtt semmi szex. Nincs ezzel semmi baj, amíg senki sem gondolja azt, hogy mindenkinek úgy kellene élnie, mint ahogy ő teszi. Nincs egyedüli helyes út: mindenre van példa és ellenpélda, de ugyanakkor saját életünknek nincs ellenpróbája: a "mi lett volna ha ezt csinálom, vagy azt?" jellegű kérdésekre sosincs pontos válasz.

Bocs, ha nem voltam eléggé összeszedett... :-)