Lassan egy hete nem írtam a blogba, és tegnap estére rájöttem, hogy miért.
project: publicity címmel írtam március 25-én, hogy ez a blog egy jó kísérlet. "Mennyire lehet az ember őszinte mindenki előtt? Hol van az a határ, ameddig elmehetek anélkül, hogy bármi problémám keletkezne ebből, vagy valaki visszaélne ezzel?" Az első komolyabb kérdés most merült fel. Visszaélésről ugyan még nincs szó, de írhatok-e a blogba olyan dolgokat, amelyek másokat is érintenek, és talán nem túl jól? Úgy döntöttem, hogy igen, bár sajnálnám, ha ez valakinek rosszul esne.
Napok óta rágódom egy problémán. Volt nekem Zsófi, akiről akkor azt gondoltam, hogy úgy tökéletes, ahogy van. Mára rájöttem, hogy nem volt tökéletes. Most pedig van nekem Vivicica. Vivicica egy ritka kedves, bájos lány. Kellemes meglepetés volt számomra Vivicicában, hogy nagyon intelligens, érett nő; nem csak tanult, hanem fejlett intelligenciája van az emberi kapcsolatokhoz is. Mindenről el lehet vele beszélgetni, sok dologban nagyon hasonlítunk, egyszerűen egy klassz lány. És Zsófiról azt gondoltam annak idején, hogy tökéletes teste van; Vivicica sokkal szebb, formásabb. Hétvégéken találkozunk, sokat van nálam, nagyon jó, amikor nálam van, és amikor elmegy, hiányzik; de nem úgy, hogy az már kibírhatatlan, hanem csak egyszerűen kár, hogy nincs velem.
És a következőt nem értem: látom, érzem, hogy ő hosszabb távon is sokkal jobb lenne nekem, mint Zsófi volt. De miért van az, hogy hiányzik ebből az egész kapcsolatból az az érzés, amitől ez igazán tökéletes lenne?
Persze, tudom... szerelem...
