Tegnap dél körül piszok jó hangulatom volt; véget ért a tréning, amelynek az utolsó félnapját Vikicicával tartottuk. Útban hazafelé megálltunk Fehérváron, beültünk az ÖMV kút melletti McDonald's-ba, jól bezabáltunk, és sütkéreztünk a kinti asztaloknál; már csak Balu hiányzott, hogy felidézhessük az értékelés szakaszát, amely tavaly ilyenkor volt... Az autópályán meg a U2 All That You Can't Leave Behind-ját hallgattuk.
Vikicicát imádom, nagyon jó vele dolgozni. Körülbelül egy éve fut egy projekt, amelyben mi ketten vagyunk delegálva szakértőként a cégünktől, ám pár hete-hónapja olyan a beosztásunk, hogy ezen a projekten felváltva dolgozunk, így alig találkozunk. És szerencsére ennek a projektnek egy hét múlva vége, kiszállunk belőle. Érdekes, hogy hónapok óta vágyunk arra, hogy kiszálljunk, és most, hogy ez végre megtörténik, valósággá válik, sokkal több bennünk a rossz érzés. Egyrészt Vikicica úgy érzi, hogy ezzel cserben hagyunk pár száz embert, akik ismertek minket, mindig hozzánk fordultak segítségért, ötletekért, tanácsokért. Engem ez annyira nem érdekel, mert már eljutottam oda, hogy nem élem bele túlságosan egy munkába sem; egy tanácsadónak nem ez a dolga. Ellenben az engem is nagyon-nagyon zavar, hogy félbehagyunk egy munkát. Teljesen mindegy végül is, hogy nem rajtunk múlt, hanem a rendkívül tisztázatlan körülményeken, a megbízóink profizmushiányán, azon, hogy a projektet vezetők sorozatosan alultervezték a szükséges erőforrásokat, képtelenek voltak az alapvető munkafeltételeket (iroda, számítógép, telefon) biztosítani; akkor is bennünk van az a nagyon-nagyon rossz érzés, hogy erre a projektre kevésbé lehetünk büszkék, és ahányszor eszembe fog jutni, azt fogom érezni, hogy kudarcot vallottunk.
De vegyük észre ebben is a jó dolgot: most már tudjuk, hogy milyen tényezőkre kellene jobban figyelni ahhoz, hogy a következő projektjeinkben ezekkel a nehézségekkel ne kelljen megküzdenünk.
