Nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, ezen a hétvégén felszabadultam Zsófi emléke alól...
Pénteken jött hozzám Vivicica; picit féltem, mert az elmúlt hétvégén valahogy nem tudtunk mit kezdeni egymással. A Westendben találkoztunk, és amikor megláttam, le is döbbentem rajta; annyira csinos volt, hogy nem is akartam elhinni, hogy ez a lány hozzám tartozik! Kis rózsaszín felső, farmerszoknya, fekete necc combfix... Hmmm... :-)
Útban az Auchan felé elmeséltem neki, hogy találkoztam egy lánnyal. Nem esett jól neki... Bevásárlás közben piszkálgatott, amikor benyúltam egy picit a szoknyája alá, megjegyezte, hogy "Ez is valami? Ennyire a szél is felemeli a szoknyámat!" Ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk focilabdát; amikor nézegettük a focikat, az egyik labdát a magassarkú cipője orrával felemelve egészen erősen megküldte felém; mint Karel Poborsky gólja Vítor Baia kapujába 1996 nyarán, az Európa-bajnokságon. :-) Itthon megkapta a magáét, amiért végig kóstolgatott: hazaértünk, és olyan elemi erővel tört fel bennem a vágy, mint már nagyon-nagyon rég.
Szombaton kirándultunk, elmentünk Lillafüredre, majd onnan át Szilvásváradra. Útközben rosszalkodhatnékunk támadt, és Puntóka hármasban osont végig a vékony felhőrétegen átvilágító napsütéstől misztikus ködbe burkolózó erdőben, hiszen a jobb kezemet sok mindenre használtam, csak éppen sebességváltásra nem... Mintegy 20 km után már nem bírtuk, leálltam egy erdei úton, és befejeztük azt, amit be kellett fejeznünk... Majd egy finom vacsora Szilvásváradon, és este 11-kor már itthon is voltunk.
Amikor elindultunk, megfogadtam, hogy kész, vége, Zsófi emlékét lemosom mindenről, amire még rátapadt: dacból, dühből a városból kiindulva pontosan arra mentem, mint akkor, amikor Zsófihoz siettem esténként, és igyekeztem feleveníteni minden apró mozzanatot, amely ezekre az autózásokra emlékeztet: ahogy elindulok a Bartók Béla úton, végig a rakparton, el az Alagútig, ahogy ott kitettem mindig az indexet jobbra, a lendületes kanyarok a Roosevelt téren, a vad tülekedés a vörös fénycsíkok között az Andrássy úton, a Hősök tere és a kivilágított Városligeti műjégpálya, majd a száguldás az M3-ason... és az Andante-t hallgattuk végig.
Vasárnap sokat beszélgettünk és szeretkeztünk, hajnal háromkor aludtunk el, hogy aztán hatkor keljünk, és kivigyem a Nyugatihoz.
Azt mondta nekem Vivicica, hogy tudja, hogy nem vagyok szerelmes, de így is annyit adok neki, hogy már nem is annyira érdekes, hogy szerelmes vagyok-e vagy sem. Ez a lány csodálatos dolgokat tud mondani...
Ma este ültem itthon, felléptem a loveboxra, és láttam, hogy Zsófi éppen akkor küldött nekem üzenetet. És meglepődtem azon, hogy mennyire nem vált ki belőlem semmi különleges reakciót. Azelőtt mindig félve léptem fel, mert mi van, ha ő is fent van; aztán ő hosszú napokig nem lépett be, és amikor egy-két hét után mégis fent volt, teljesen bepánikoltam tőle. Úristen, itt van, mit csináljak?? Ma csak ránéztem, mosolyogtam egyet, megnéztem mikor küldte - éppen abban a percben érkezett be az üzi - és utána priviztünk bő egy órát. És volt egy mondata, amin meglepődtem: "szóval azért egy kicsit hiányoztam néha?..." Nem értettem, hogy mit akar hallani!? És miért érdekes most ez neki?
Igen, Zsófi, kurvára hiányoztál, annyira, hogy beleszakadt a szívem, úgy szenvedtem, mint talán még soha; de hol van az már? Nagyon hiányoztál, de már soha nem fogsz...
