Ma voltunk Édesanyámmal Tökölön, megnéztük, hogy hol született, melyik házban; 30 év után járt újra ott.
Utána a városban autózgattunk, megmutattam neki picit a várost, és elkavarodtunk a Kossuth térre is. Nyomasztó volt a sok kokárda...
Érdekes, hogy ezek a nemzeti ünnepek egyáltalán nem jelentenek számomra semmit sem. Soha nem tűztem ki a kokárdát, és bevallom, hogy a Himnusz szövegét nem is tudom (na jó, az első két sor kivételével), a Szózat zenéjét pedig nem ismerném fel. Ha ezt eddig valakinek elmondtam, hát... szinte kivétel nélkül mindenki megbotránkozott, vagy magában megállapította, hogy biztos azért, mert nem vagyok magyar. Pedig az vagyok. :-)
Ha végignézem az életem, ez a harmadik "himnuszom". Volt először a szocialista Románia himnusza ("Trei culori cunosc pe lume..."), majd a "forradalom" utáni (és jelenlegi) román himnusz ("Deşteaptă-te române / din somnul cel de moarte / în care te adînciră / barbarii de tirani"), és végül a magyar Himnusz. Nekem ezek közül a második jelent valamit. 1989 december 21-én éjjel Brassó utcáin vonultak végig a forradalmárok, és az ágyamban, a paplan alatt fekve hallottam az addig elképzelhetetlent: több száz torokból hangzott fel ez az addig betiltott dal, amelyet Nagypapám már énekelt nekünk. Éreztem, hogy itt ezek az emberek történelmet csinálnak, és kétségbeesésből kovácsolt bátorsággal szállnak szembe az akkor még legyőzhetetlennek hitt rendszerrel. Számomra ez egy meghatározó pillanat volt; ott szembesültem valami olyasmivel, amit hősiességnek, halált megvető bátorságnak lehet nevezni - ha fontosnak tartanám valaminek nevezni; hiszen szavakkal ezt leírni úgysem lehet.
A magyar himnuszhoz nem kapcsolódik semmi ilyen érzés: iskolai évnyitókon, házasságkötéseken, olimpiai győzelmeken megszelídült valami számomra. Sőt, szilveszterkor halálira idegesít: Romániában szilveszterkor mindenki arra készült, hogy pontban éjfélkor valami emlékezeteset csináljon, szerelmesek az újév első másodpercében csókolták meg egymást, szülők a gyerekeiket; Magyarországon az újév gyászosan indul, komoran, mert mindenki feláll és némán, csendben végighallgatja a Himnuszt. Nekem ez mindig természetesebb lesz: az új év kezdődjön a személyes kis örömeimmel, ne pont akkor kelljen demonstrálnom az együvé tartozásomat számomra idegen emberek millióival.
Ma beszélgettünk Édesanyámmal erről is. Még amikor dolgozott, az iskolaigazgató kérdőre vonta, hogy miért nem tűzi ki a kokárdát március 15-én. Erre ő azt mondta, hogy "tudod, mi megszoktuk, hogy a kokárdát nem a kabátunkon hordjuk". :-)
