2004/03/10

[személyes] problémáink Cicával, meg egy kis elmélkedés, családtörténet...

Tegnap este megbeszéltük Cicával a dolgainkat, elbizonytalanodott a kettőnk kapcsolatát illetően. Abban maradtunk, hogy időt adok neki. Belefáradt abba, hogy hétközben semmi mást sem csinál, csak dolgozik (nálam jóval kevesebbet), és a nap hátralevő részében arra vár, hogy velem találkozzon; házi munkát nem kell végeznie, és más egyéb sem tudja annyira lekötni. Belátom, így elég üres, céltalan lehet az élete... Márpedig én dolgozom, naponta elég sokat, a munkám a munkaidő végeztével is leköt, és nekem van egy lakásom, egy cégem amelynek ügyes-bajos dolgait intéznem kell; nem tudok állandóan vele lenni. És Cica nem szereti a kötöttségeket, elég önfejű és makacs, mindig azt akarja csinálni, amit éppen szeretne, ahogy ő szeretné.

Igen, kell egy bizonyos érettség ahhoz, hogy ráérezz arra, hogy néha le kell mondanod bizonyos dolgokról a kapcsolatod érdekében, hogy ha nem találtad meg tinikorodban, vagy nagyon fiatalon azt az embert, akivel nagyon hamar "összecsiszolódsz", akkor már nem fogod megtalálni a tökéletes párodat, akivel soha semmi gond nincs. Neki 25 évesen ez nincs meg; no nem azért mondom, mintha ez bennem nagyon meglenne...

Hogy ki az, akire azt mondhatod, hogy mellette szeretnéd leélni az életed? Majd kiderül utólag, hogy jól érezted-e magad a választottad mellett, de attól sem leszel okosabb, hiszen az ellenpróbáját a "kísérletednek" nem végezheted el, így marad a spekuláció.

Az biztos, hogy az adott állapot vizsgálatából nem feltétlenül érdemes kiindulni; én sokkal inkább azokra a tulajdonságokra (kompetenciákra, hogy olyan business-like legyek) figyelek, amelyek a kapcsolat hosszú távú sikerét elősegíthetik. Persze ezeket is elég nehéz meghatározni. Nyitottság, rugalmasság, "boldognak-lenni képesség", nagyvonalúság, tolerancia, figyelmesség, törődés, a munka élvezete, fejlődésvágy, hogy párat említsek, ami ilyenkor eszembe jut. És érdemes megismerni a szülőket, az életútjukat, elvégre párunk gyerekként tőlük sajátította el a magatartás-formákat, mintákat. Ez is ellenben becsapós lehet. Mert elképzelhető, hogy ugyan felnőttként jól látja a párunk, hogy a szülei például képtelenek voltak kimutatni az érzelmeiket, és egy pokolban éltek; de ha ő ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek a helyzet kialakulásához vezettek, már korábban eltanulta, akkor neki is nagyon nehéz lesz elkerülni azt, hogy ugyanolyan kapcsolatot alakítson ki, mint a szülei.

Az én szüleim elváltak; édesapám és édesanyám szellemileg nagyon jól elvoltak, ugyanazt gondolták pénzről, gyereknevelésről, "az élet fontos dolgairól", és ugyanazokat a filmeket szerették nézni. De lelkileg - és testileg - már nem voltak annyira közel egymáshoz. Szegény édesanyámat (akit ettől függetlenül imádok) tönkretette a nagyanyám, belenevelve annyi gátlást, amennyit csak bele lehetett... Utána szüleim elváltak, édesapám elvett egy olyan nőt, aki suliba nem szeretett sohasem járni, egy könyvet soha el nem olvasott, és az élet "apró örömeinek" hódolt: szerelem, szex, család, evés... És édesapám tökéletesen boldog vele, 60 évesen is. Anyukám intézte a család dolgait, azzal a rengeteg szeretettel és kedvességgel, amelyből sosem tud kifogyni; neki minden nap egy újabb alkalom arra, hogy nevetgéljen, simogasson, kedveskedjen mindenkinek. Édesapám pedig igyekezett nagyon sok időt velünk tölteni, ellátni minket mindenféle jó tudással, ami kell az élethez, és amellett rengeteget dolgozott - és dolgozik a mai napig - annak érdekében, hogy mindezekhez az anyagi feltételeket biztosítsa. Lehet, hogy ez első hallásra egy elavult családmodellnek tűnik, de nem erről van szó. Ők az adott körülmények között a meglévő képességeik birtokában úgy osztották meg egymás között a család boldogsága érdekében elvégzendő feladatokat, hogy azokat minél hatékonyabban tudják ellátni.

Évek óta tudom, hogy nagyon hasonlítok édesapámra; nem csak külsőre, hanem belső tulajdonságaimat tekintve is. És 5 és fél éven keresztül "szenvedtem" egy olyan kapcsolatban, mint amilyen édesapám első házassága volt. Nem a partnerek hibája volt sem a szüleim, sem a mi esetünkben; egyszerűen nem illettünk össze.

Remélem, hogy a párhuzam édesapám és az én életem között nem ér véget itt; remélem, hogy megtaláltam azt a lányt, akivel ugyanolyan boldog lehetek most is, és hatvan évesen is, mint édesapám anyukámmal. Kérdés, hogy ő tudja-e... És ő ugyanezt gondolja-e...